A koronavírus-járvány alatt változó mértékű szabadságot élveztünk itt Brooklynban. Teljes lezárásként kezdődött, majd rövid, de reményteljes korszakba lépett, aztán visszatért a legszigorúbb zárlathoz. Azóta tartós bizonytalanságban élünk.

Amikor végre feloldották a nem létfontosságú ügyintézésekre vonatkozó korlátozásokat, szokásos kávézóm invitálása az év eseményének tűnt. Egykor válogatott zenék, kiváló kávé és a valaha látott legbarátságosabb baristák otthona volt, mostanság azonban úgy tűnt, hogy végleg bezárhat.

A tulajdonos kétségbeesett posztja így szólt:

„Kedves barátaim! Nehéz idők járnak, sajnos a támogatás, amire jogosultak voltunk, lejárt. Mindent megteszünk, hogy alacsonyan tartsuk a költségeket, szélsőséges intézkedéseket is bevezettünk, de amire szükségünk van, az a ti támogatásotok. Ugorjatok be hozzánk!”

A hely mindössze három háztömbnyire volt a lakásomtól, egy furcsa helyen álló húsfeldolgozó üzem mellett. Néhány hónappal ezelőtt a „beugrás” azt jelentette, hogy tíz-tizenkét helybélivel együtt kellett sorban állni, mielőtt a személyzet valamelyik tagja egyáltalán üdvözölni tudott volna. A zene mindig menő volt.

Manapság úgy érzem, mintha csak én járnék ide, és a zene is megváltozott. Eltűnt a lemezjátszó, és a folyamatosan váltakozó műveket lelketlen liftzene váltotta fel, ami a pénztár mögötti falba frissen fúrt bádog hangszóróból folyik ki.

Valami más is megváltozott: mindig ugyanaz a barista áll a pult mögött, csendben teszi a dolgát. Korábban is kissé félénk volt, de melegszívű, és mindig kész a csevegésre. Most teljesen néma. A tulajdonos bizonyára ezt értette „szélsőséges intézkedések” alatt - jelentősen le kellett csökkentenie a személyzetet.

Úgy tűnik, a folyamatos, magányosan végzett munka megviselte. Korábban legalább a hajfürtjei ugráltak, amikor megpróbált táncolni az éppen aktuális zenére, miközben a kávékat készítette. Mozdulatai mindig kiemelték, hogy milyen vézna, de most a vonásai mogorvának tűntek. Sapkája pereménél látszik, hogy odalettek a göndör fürtjei.

Mikor belépek, nem üdvözöl se barátságosan, se sehogy. Folytatja a pult törlését vagy a süteményes doboz feltöltését, mintha észre sem venné, hogy ott vagyok. Alig pislog, és amikor ránézek, a szemei tompán fénylenek, nem mutatnak semmilyen érzelmet. Egy darabig próbálkoztam, hátha a hosszas bámulás válaszra készteti, de beletört a bicskám a dologba. Így aztán hallgatólagos egyezményt kötöttünk – kimondatlanul: amikor felnéz, én leadom a rendelésemet. Aztán csendben állok, amíg elkészül a kávémmal.

Úgy néz ki, hogy a legtöbb asztalt és festményt már eladták, nem nagyon van mit nézegetni, amíg várok. Néha odapillantok egy alacsony, kopasz férfira, aki a kávézó hátsó részében dolgozik. Ő a tulajdonos, figyelem, ahogy leltározik, mozdulatait a csípőjére csatolt kulcscsomó csilingelése kíséri.

Folytatjuk…

fotók: wsj.net, 8tracks.com, seattletimes.com

forrás: sprudge.com