A koronavírus-járvány alatt változó mértékű szabadságot élveztünk itt Brooklynban. Teljes lezárásként kezdődött, majd rövid, de reményteljes korszakba lépett, aztán visszatért a legszigorúbb zárlathoz. Azóta tartós bizonytalanságban élünk.
Még mindig remélem, hogy megfejtem a kővé dermedt barista rejtélyét. Mindannyian sokat veszítettünk ebben a két évben, de hiába járok ide jóideje, már nincs kedvem kíváncsiskodni. Néhány héttel az üzlet újranyitása után öt napon keresztül egyfolytában kérdezgettem, hogy van. És mind az ötször addig bámult vissza rám némán, amíg meg nem rendeltem. Egyszer megpróbáltam megdicsérni a szemüvegét is, attól olyan lett a tekintete, mintha megsokkolóztam volna. Mivel más kísérleteim is hasonlóan kudarcot vallottak, kísérleteim szünetelnek.
Ma másképp érzem magam. Szombatonként általában nem szoktam kávézni, de ébredésnél felcsillant a remény. Megfordult a fejemben, hogy hétvégén talán másik barista áll a pult mögött, olyan, aki segíthet. Legalább még egy embernek kell lennie a személyzetben! De vajon nem ostobaság-e, hogy ennyire meg akarom fejteni a rejtvényt? Hiszen lehet, hogy rosszul van a munkájától, vagy egyszerűen csak nem kedvel engem. De akkor sem volt értelme, hogy valaki, aki ennyire igazán szerencsétlen vagy rideg, mindig kizárólag kis, habos szívekkel a tetején tálalja a lattét. Korábban sosem csinált ilyet.
Amikor megérkeztem, szokás szerint el volt foglalva, fehér sapkája szorosan a fejére húzva. A tulajdonos is ott volt, a hátsó sarokban lévő egyetlen asztalnál ült. Felállt, hogy üdvözöljön, de a barista abbahagyta, amit csinált, gyorsan a kasszához lépett, hogy felvegye a rendelésemet. Megdöbbentett a gyors reakció, de aztán a pult végéhez léptem, hogy ott várakozzak. A telefonom képernyője sötét volt - lemerült az akkumulátor. Hagytam a fenébe, és körülnéztem, felvettem a szemkontaktust a tulajdonossal.
1-ES KÉP
„Üdvözlöm – szólalt meg -, köszönöm, hogy beugrott hozzánk”. Letette a poharát a pultra, és kulcstartójának vidám csilingelésétől kísérve hátrasétált.
Aztán megtörtént. A zene kihagyott - és a barista is.
Elborzadva néztem, ahogy a barista megdermed, mozdulatai a zenei hangsávok hibáit követve darabossá váltak, reszkető kezéből szétlocsolta a gőzölőbe szánt tej nagy részét. Megdermedtem a rémülettől, a tulaj azt kiabálta „Várj, várj!”, közben a sztereórendszert vezérlő panel felé rohant – kulcsai vadul csilingeltek.
A pultos tovább halmozta a hibákat, én éreztem, hogy egy sikoly akar feltörni belőlem, de csak néma kiáltás jött ki a torkomon. A tulajdonos addig babrált a kezelőszervekkel, míg végre... végre... visszatértek a nyugtató zenei hangok. A barista kikapcsolta a gőzölőt, összeszedte magát, és egy csésze égetett habbal felém lépett.
Ott állt, átnyújtotta az italom, arcán pánikra emlékeztető kifejezés. Nem tudtam, hogy sikítva el kéne-e futnom, sőt, ébren vagyok-e. Megszokásból kinyújtottam a kezem, hogy átvegyem a csészét, mire az ujjait a karom köré fonta. Tenyerét ragacsosnak és hidegnek éreztem, és csak ekkor vettem észre a vérfoltokat, amik megszínezték fehér sapkája két oldalát.
„…sajnos a támogatás, amire jogosultak voltunk, lejárt. Mindent megteszünk, hogy alacsonyan tartsuk a költségeket, szélsőséges intézkedéseket is bevezettünk…”
Hallottam, hogy a kulcsok csörgése egyre közeledik…
fotók: today.com, acquiremag.com, sprudge.com
forrás: sprudge.com
