"Tudod, mi a gyász öt szakasza? Tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás. Elég sok ahhoz, hogy egyedül dolgozd fel. Hívj!"
Harmadik reggel: Alkudozás
Néha úgy tűnt, elviselhetetlen a fájdalom. A kávé pedig ihatatlannak: belekortyolt, összerándult, kiköpte. Száját tátva lihegett, hideg vízért rohant. Zavartan bámulta az órát, megpróbálta felidézni, mikor kezdte el főzni a kávét. Annak a kávénak már öt perce hűlnie kellett volna! Ha ennyire túlmelegítette volna a vizet, akkor úgyis új kávét kellett volna főznie. Fogta a French Press-t, nekilátott, hogy újra elkészítse a kávét. Ezúttal felírta a kezdési időt, amíg várt, leült, gondolatai újra a saját helyzete körül forogtak. Valahogy enyhítenie kell a fájdalmat. Mi lenne, ha minden nap két csésze kávét főzne? Egyet neki, egyet pedig anyának. Bár ez inkább butaságnak tűnt, a jó megoldásnak a közelében sem járt. Felpillantott az órára. A kávéja már tíz perce volt a kávéfőzőben. Félig felállt a székéből, és ledermedt, a kávé ugyanis forrt.
„Ne már…” - dermedten állt, mert a kávé hőmérséklete ellenére úgy érezte, hogy a hideg futkos a hátán. A kávéfőző fedele zörgött, a folyadék megpróbált kitörni az edényből. Magához tért, egy törülközőért nyúlt, megragadta a fogantyút, és sietve a mosogatóba öntötte a tartalmát. Állt, nézte, ahogy a kávé elszivárog a lefolyóba. Úgy érezte, odalett az alkupozíciója, elvesztette az egyik esélyét arra, hogy megidézze az anyját.
Negyedik reggel: Depresszió
Alig tudott kikecmeregni az ágyából, az járt a fejében: „Minek? Mi értelme?”. Belepillantott a poharába, de igazán fel se fogta, mit lát benne. Iszapot. Bámult a trutyi zavaros mélységébe, nem tudta, hogyan kerülhetett több kávé a csészéjébe, mint amennyit ő őrölt meg, de nem is érdekelte annyira, hogy kiderítse. Pedig aggódott. Vajon soha többet nem tud normális kávét főzni? Lehetséges ez? De hogyan és miért? Tekintete újra a csésze tartalmára siklott, úgy tűnt, hogy bugyborékol, egyre sűrűbbé válik. Annyira fáradt volt, hogy legszívesebben beledugta volna az arcát az undorító iszapba, és örökre elaludt volna. Ehelyett a szemetesbe dobta a cuccot, bement a szobájába, és visszafeküdt az ágyába. Mintha valami zajt hallott volna a szemetes felől, de nem akart vele foglalkozni.
Ötödik reggel: Elfogadás
Éjjel az anyjáról álmodott, arról amikor utoljára együtt kávéztak. Arról beszélgettek, milyen ízeket éreztek a kávéban, hogy mindkettőjüket a nagymamájára emlékeztette. Semmi különös nem történt, mégis különleges pillanat volt. Ez volt az első kellemes álma, amit az anyja halála óta látott, bár szomorúsággal párosult, hiszen tisztába volt vele, hogy az anyja elment. Miután lecsöpögött a kávéja, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az emlék képei átfussanak az agyán. Elmosolyodott.
Legutóbbi, megmagyarázhatatlan kudarcai után félt kipróbálni a kávéfőzést. De aznap reggel kicsit bátrabbnak érezte magát. Az elméje nyugodtabb volt. Két kávésbögrét vett elő, ugyanazokat, amikre emlékezett. Ahogy mindkét csészébe kávét töltött, orrát megcsapta a gőz. Ugyanaz a cseresznye- és mandulaillat volt, ami mindig a nagymamájára és - most már az anyjára is - emlékeztette. A kávé csomagolásán az ízjegyek között tejcsokoládé és karamell szerepelt.
Leült, szemben a második csésze kávéval, és a sajátjából kortyolgatott. Ahogy az anyja kedvenc bögréjéből kiszabaduló gőzbe bámult, elkezdte belelátni az anyja arcát. Hirtelen tisztán hallotta a hangját. „Ez remek kávé, édesem! Tökéletes. Köszönöm, drágám!” A gomolygó arc elmosolyodott, mielőtt eltűnt, csak az emléke maradt meg. Szemébe könnyek szökte, miközben visszamosolygott: „Szívesen, anya.”
forrás: sprudge.com
